2010. november 24., szerda

Becsületbeli ügy




„Lásd, csupán arra jöttem rá, hogy Isten az embereket becsületeseknek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodásokhoz folyamodtak.”

Prédikátor könyve 7:29

Salamon király egyik „bölcsesség-kereső” útja végén jelentette ki a ma reggel olvasott mondatot. Kutatásai során megbizonyosodott arról, hogy bár kezdetben Isten az embert igaznak, becsületesnek teremtette, az ember okoskodásai révén gonosszá vált. Pár verssel korábban ugyanebben a fejezetben ezt olvassuk: „Bizony nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne”(Prédikátor könyve 7:20).

Ennek ellenére a legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy jó, hiszen nem követett el semmilyen nagyobb, kihágó bűnt: nem csapott be senki, nem ölt, és nem csalta meg házastársát. De vajon így van ez? Vajon mindig becsületesen járunk el, vajon valóban nem tévedünk? Vajon sok esetben nem az önzés vezérel bennünket?

Gondoljunk csak egy csoportképre, amelyen mi is szerepelünk. Amikor kezünkbe vesszük, mi az első, amit megnézünk rajta? Nem az, hogy hogyan sikerült a mi szemszögünkből? Lehet, hogy mindenki más becsukta a szemét, egyeseknek kócos a haja, másoknak félre áll a nyakkendőjük, blézerük, de ha mi tetszünk önmagunknak, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez egy jó kép. Ne ijedjünk meg, ez nem bűntett, ez csupán azt igazolja, hogy alapvetően önzők vagyunk.

Isten azonban azt szeretné, ha önzetlenek és becsületesek lennénk. Hiszen ilyennek alkotott minket, és az a vágya, hogy újból ilyenekké váljunk. Önmagunktól azonban képtelenek vagyunk megváltozni. Ha saját magunk próbálkozunk, különféle okoskodásokkal, csődöt mondunk.

Próbáltad-e már sáros kézzel megtisztítani a ruhádat? Mi lett az eredménye? Még sárosabb, koszosabb lett a ruha. Egyetlen megoldás van a megtisztulásra: engednünk kell, hogy az, aki kezdetben tisztának teremtett minket, az újból megtisztítson, hiszen ő az egyetlen, akinek a kezét nem sározta be a bűn.

Ma, amikor egy újabb nap előtt állsz, ami próbára teheti becsületességed vagy önzetlenséged, kérd Istent, hogy segítsen téged, hogy mindenben neki tetszően járj el. Egyedül nem fog menni, de vele sikerülhet!

2010. november 22., hétfő

Állandó útitárs


„Megparancsolom neked:légy erős és bátor!Ne rettegj és ne félj, mert veled van az Úr, a te Istened mindenütt, bárhova mégy.”

Józsué könyve 1:9

Különböző félelmekkel küzdünk. Van, aki a sötétben fél, van, aki az egyedülléttől, mások attól félnek, hogy betegségekkel kell szembenézniük vagy rossz emberek kezébe kerülnek. Mivel különböző háttérrel rendelkezünk, más-más dolgoktól félünk, ez azonban nem változtat a félelem negatív érzésén és azon, hogyha nem győzzük le őket, azok eluralkodhatnak rajtunk.

Te, kedves olvasó mitől félsz ma reggel? Mi az, ami folyton visszatérő gondolatként kísért és nem hagy nyugodni? Bármi legyen is az, ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad.

Isten nagyon keményen fogalmaz a fenti igében. Azt mondja: „megparancsolom: légy erős és bátor”. A parancsnak pedig engedelmeskedni kell. De nem azért, mert valaki kényszerít rá, hanem azért, mert tudod, hogy aki a parancsot adja, szeret, és a javadat akarja.

Egy éve történt, hogy férjemmel kirándulni mentünk a Zemplénbe. Célul tűztük ki a Nagy Milic megmászását, de mivel nem jártunk ott korábban, nem tudtuk pontosan mennyi időt vesz igénybe. Október utolsó vasárnapja volt, és nem számoltunk az óraátállítással. A nap azonban nem maradt tovább az égbolton a mi kedvünkért. Naplemente előtt pár perccel értünk a csúcsra, ami azt eredményezte, hogy amint elindultunk lefele, egyre sötétebb lett az erdőben. Köd szállt a tájra, ami még jobban fokozta az erdő titokzatos hangulatát. Mondanom sem kell, milyen hevesen vert a szívem. Az út majdnem felét teljes sötétségben tettük meg, tapogatózva, hiszen a turistajelzéseket nem láttuk. Akkor ott a sötétben, amikor félelmeim felerősödtek, párom kézfogása mindennél többet jelentett. Egy pillanatra sem engedte el. Akkor ott eszembe jutott, hogy Isten is így van jelen a mi életünkben. Bármilyen félelmetes legyen is a helyzetünk, bármilyen sötétben legyünk is, ő ott van mellettünk, velünk járja végig az utat és nem engedi el a kezünk.

Isten megígéri ma neked, hogy bármivel kell is szembenézned ma, bármilyen félelemmel kell megküzdened, ő ott áll majd melletted, és bárhova mennél, veled megy, s ami még ennél is fontosabb, nem engedi el a kezed.

A szívből végzett munka


„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.”

Pál levele a Kolosséiakhoz 3:23-24


Végeztünk-e már valamit kényszerből, vagy mert tudtuk, hogy mindenképp meg kell tennünk, bár semmi kedvünk nem volt hozzá? Férjem számára gyerekkorában ilyen tevékenység volt a meggyszedés. Szívesebben játszott volna barátjával a szomszédban. Ezt azonban szülei egy feltételhez kötötték: az adott vödröt még tele kellett szedni. Hogy mielőbb átmehessen, a vödör egyik oldalára púpozta a meggyet, hogy messziről úgy látszódjon, tele van. Bár ez egy ravasz gyerekkori csínytett volt, talán a szituáció ismerősen hangzik.

Mindenkinek volt már rossz napja, amikor bal lábbal kelt fel, amikor olyan feladat várt rá, amihez semmi kedve nem volt, s ráadásul minden, amihez hozzá fogott eredménytelennek bizonyult. Olyankor a munkakedvünk alább hagy és nem tudjuk „jó lélekkel” elvégezni a ránk bízottakat. Lehet, hogy ilyen nap elé nézel ma is? Mit mondhat ilyen esetben számodra ez az ige?

Nem könnyű megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Az iskolai vagy munkahelyi stressz, nyomás sokszor megakadályoz bennünket abban, hogy „jó lélekkel”, vagy ahogy egy angol Bibliafordításban olvashatjuk, „szívből” dolgozzunk. Talán addig könnyű szembenézni az akadályokkal, míg odafigyelnek ránk, visszajelzést kapunk, esetleg megveregetik a vállunkat, mondván: „Elégedett vagyok a munkáddal!” De mi van akkor, ha ez elmarad? Ha nem látjuk az alagút végét? Ha úgy érezzük, ez a feladat, amit ránk bíztak, meghaladja a képességeinket, és szinte megszakadunk alatta?

Az ige arra bátorít ma reggel, hogy ne engedjük, hogy a körülmények befolyásolják azt, hogy milyen lélekkel végezzük munkánkat. Mivel minden képességünket Istentől kaptuk ajándékba, minden munkánkkal elsősorban őt szolgáljuk, ő a munkaadónk. És ha más nem is venné észre bennünk a szorgalmat, és nem értékelné kreatív ötleteinket, rá mindig számíthatunk: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ésaiás könyve 49:15-16).

A mai szakasz egy örökségről beszél. Örökösnek lenni nagy kiváltság és elégtétel. Kevés ember sír, ha megtudja, óriási örökségben részesül. A Szentírás elénk tárja, hogy nincs annál nagyobb örökség, mint amit mi Istentől kapunk. Ilyen örökség tudatában nem tehetünk mást, minthogy jó szívvel, derűsen, vagy akár dudorászva végezzük ma is munkánkat. Nem is éri meg másképp dolgozni!